Szerző: evajudith

Tibinek, Daninak, és Attilának (a találkozás sorrendjében).

Amikor sok-sok évvel ezelőtt arra vetemedtem, hogy weboldalt szerkesszek magamnak, azt a címet választottam hozzá: barátaimnak szeretettel (elsődleges domain név, vagy valami ilyesmi volt).

A célom az volt, hogy megosszam a szakmámmal, még inkább az érintéssel kapcsolatos tapasztalataimat. Az anatómia, az emberi test működése, egyáltalán az emberek felé érzett csodálatomat – és azt, hogy mennyi minden történik, amikor megérintünk valakit.

Az érintésnek sok szintje, sok módja, és sok jelentése van.

Ezért a szakmai oldalak mellé most odateszem, mi minden érintett meg engem az évek során. És visszatérek a kiinduló ponthoz, az oldal címe: barátaimnak szeretettel.

#

Amikor kicsi voltam, sokat jelentettek nekem a könyvek. (Furcsa egy gyerek lehettem, magának való, csendes, befelé forduló. Kis bagoly, nagy szemüveggel.) Így aztán egy ponton azt mondtam magamnak, ha nagy leszek, én is író leszek. Később meg azt, hogy építész.

Nos, nem lettem egyik sem, de az írás sokat jelent nekem. (Ahogy az építészet is.)

Ma is magamnak való vagyok, nem értek a társasági élethez, még kevésbé a társasági beszélgetésekhez.

De ez nem jelenti azt, hogy nem szeretem a társaságot. Sem azt, hogy nincs mondandóm.

Lehet, írnivalóm van.

Emlékszem, nem sokkal az után, hogy kijelentettem író leszek, erősen elbizonytalanodtam magamban. Jó-jó, író. De mégis, miről fogok írni?

Ma úgy tűnik, a tapasztalataimról írhatok.

# Történetek – az enyém, és másoké

Sokféle munkám volt az életem során, és nem mondhatom, hogy mindig tudatosság rejtőzött a választások mögött. Volt, hogy a véletlen, volt, hogy a muszáj vitt bele helyzetekbe, és persze volt, hogy én magam döntöttem. Akárhogy is volt: valahogy mindig emberekkel, emberekért dolgoztam. És, bármi is volt a feladat – ügyfélszolgálat, üzletvezetés, szervezés, gondozás, vagy terápiás munka – valójában mindig az emberek érdekeltek, és érdekelnek ma is a legjobban.

Sokáig szégyelltem az ide-oda kanyargó életutamat, és sok időbe telt – sőt ma is dolgozom rajta – hogy mindent értékes tapasztalatnak lássak, ami előre vitt. Úgy tűnik önmagunk és a világ megismerése egy véget nem érő felfedezés.

És nagyon sok időbe, sok nehézségbe, sok mélypontba került, amíg találkoztam azzal a fogalommal, hogy empath.

Nem csoda. Az iskolában nem volt tananyag, hogy mi a teendő, ha másképp tapasztaljuk a világot, mint a legtöbben. Egyáltalán, honnan tudhattam volna, hogy ez más? Már elnézést, nekem ez a természetes.

Hogy ha belépek valahová, áthat a hely milyensége. Ha rápillantok valakire, tudom, hogy érzi magát. Ha mozdul, tudom, mi után nyúl, és gyakran tudom a választ, a kérdés kimondása előtt…

A családomban sem esett szó róla, hogyan kell óvni, vagy használni ezt a veleszületett adottságot – pedig meggyőződésem, nem én vagyok az első, és nem is az utolsó empath ebben a famíliában.

És azt sem mondta senki, hogy a helyzet fokozódik. Mármint, hogy az idő előrehaladtával az érzékelés tovább finomodik majd.

Az évek során számtalanszor találtam magam váratlan, mókás, szomorú, drámai, felemelő helyzetekben. Sok ember megérintett így vagy úgy. Néhány esetben pedig romokban hevertem – kétségbeesve keresve az okot, már megint, mi a baj velem.

Sok buktató kellett hozzá, hogy felismerjem, mindent átszőtt az empath-lét határtalansága, és határai. És hogy ezek az adottságok, amelyek időről-időre súlyos teherré váltak – a legnagyobb erősségeim.

#

Nem tudom, mások hogyan jönnek rá, hogy ők empath-ok. Egyáltalán, rájönnek-e valaha. Vagy csak elszenvedik. Élvezik. Vagy ezek változó arányú keverékét tapasztalják.

Az biztos, hogy nekem sokáig tartott, és sok nyűglődéssel járt ez a felismerés.

Saját tapasztalatból mondhatom, egy empath-ra nézve az a legveszélyesebb, ha nem ismeri saját magát. Hogy hogyan működik ő maga, és hogy hogyan hat a környezetére. És hogy a környezete milyen hatással van rá. Hogy milyen a körülötte megjelenő emberi kapcsolatok dinamikája. Hogy kire vagy mire van szüksége, és kit vagy mit kerüljön el – minden áron!

Mivel nekünk empath-oknak szinte a homlokunkra van írva: én figyelek rád, törődök veled, fontos vagy nekem – ezért természetes módon vonzódnak hozzánk az emberek. Sorban érkeznek hozzánk azok, akik éppen erre: figyelemre, meghallgatásra vágynak. Megtalálnak minket, és megnyílnak felénk úton-útfélen – sokszor ha akarjuk, ha nem. Nagyon sokan, szószerint éheznek a figyelemre.

És mi figyelünk, meghallgatunk, törődünk – határtalanul, mert ez az alapvető természetünk.

Csak, ha éppen azt nem tudjuk, hogy mások másképpen működnek, mint mi. Hogy a másikra figyelés egyáltalán nem mindig kölcsönös. Sőt. Hogy léteznek olyan végletesen törődést követelők, akik folyamatosan, határtalanul nyelik el a figyelmet – akkor mi adunk, amíg ki nem merülünk.

Mindaddig, amíg nem ismerjük meg magunkat, és szabunk határokat, időről-időre azokat a személyeket, és helyzeteket vonzzuk magunkhoz, ahol ez –  az egyébként természetes kicserélődés az emberi kapcsolatokban – idővel végletesen egyoldalúvá válik, és végül megbetegít minket. Akár érzelmileg, akár fizikailag, akár mentálisan. Vagy ezek mind együtt.

A legnagyobb kihívást azok a személyiségek jelentik számunkra, akik empátia-hiányban szenvednek. Mert az együttérzés, a másik helyzetének értése, és az átérzés képessége nem mindenkinek adatott meg. És törvényszerűen a két véglet vonzza a legjobban egymást. Extra nehezítés, hogy az empátia hiányát tanult viselkedéssel, ügyesen, és sokáig lehet álcázni.

Az ilyen személyek porig rombolhatnak egy empath-ot. Mindenki mást is, de különösen egy empath-ot. (Részletek)

A másik nagy veszélyforrás az úgynevezett érzékszervi túlterhelés (sensory overload). Mivel az érzékelésünk rendkívül nyitott, és minden helyzetben rengeteg benyomás ér minket – ezért ezeket fel is kell valahogy dolgozni. Ha megállás nélkül, egyre csak megyünk bele az új helyzetekbe, feladatokba, emberi kapcsolatokba – amely másoknak nem okoz semmiféle kihívást. Ha nem hagyunk időt, nem adunk teret, hogy feldolgozzuk a minket ért sok szintű információt – jó esélyünk van rá, hogy előbb vagy utóbb, így vagy úgy, de a rendszer össze fog omlani. Betegek leszünk, vagy végletesen kimerülünk érzelmileg, mentálisan.

Ha nem értjük a saját, kivételes működésünket, könnyen bajba keveredhetünk. Vagy elzárkózunk a világ elől, hogy megóvjuk magunkat a nehézségektől. Esetleg alkohollal, drogokkal, vagy túlevéssel próbáljuk elnyomni az intenzív tapasztalatokat.

Jó ismernünk ezeket az egyéni jellegzetességeket ahhoz, hogy a számunkra megfelelő ritmusban éljünk. Hogy az egészséges kapcsolatokra mondjunk igent, és az erőnket, az adottságainkat hasznos módon tudjuk magunk, és mások javára fordítani.

Fontos önmagunkkal törődnünk ­– bármennyire is a másokkal törődés a természetes nekünk.

Szükséges felállítani határokat – hogy olyan határtalanok lehessünk, amilyennek születtünk.

Elengedhetetlen felismernünk, és meg is adni magunknak a szükségleteinket. Hogy mennyi pihenésre, mennyi mozgásra, mennyi egyedüllétre van szükségünk. Hogy mi tölt fel igazán minket. Miféle ételek a legjobbak nekünk. Milyen munka, környezet alkalmas a számunkra. És mit iktassunk ki az életünkből. És kiket.

Mondom, nekem nagyon sok időbe, sok nehézségbe, sok mélypontba került, amíg egyáltalán találkoztam azzal a fogalommal, hogy empath.

Amíg – szemben azzal a meggyőződéssel, hogy velem valami oltári nagy baj van – végre megértettem, hogy nagyon másképp működöm.

Hogy nem vagyok ezzel egyedül.

Hogy nem vagyok teljesen kiszolgáltatva ennek.

Hogy vannak módszerek, amelyeket használhatok. És használnom is kell.

Hogy az ez az adottság nem egy átok – amelynek néhány ponton tűnt –, hanem hatalmas öröm lehet.

Hosszú utat jártam be, mire visszaérkeztem oda, ahonnan valaha indultam. Hogy csendben figyeljek. Hogy engedjem, hogy megérintsenek a hétköznapok, az emberek szépsége, s én ismét merjek megérinteni másokat.

#1 Párizs és A’dam

Kalandos pályafutásom során, talán a legnagyobb kihívást a külföldi, gondozói munkák jelentették.

A kihívások nagyságával egyenértékű volt az elnyert tapasztalatok, és tanulságok értéke. De van, hogy az ember ezt csak jóval később érti meg.

Igaz ugyan, hogy többnyire végletesen kimerülve, nem egyszer kiégve kerültem elő a kliensek után – mégis, nagyon sokat kaptam is ezekben a helyzetekben.

Talán sosem látom az Eiffel-tornyot a Szajnáról – január 1-én, egy városnéző hajó tatján vacogva. Vagy nem bámulom elbűvölten a Notre Dame hihetetlen részletességű díszítéseit egy kávézóból – a hajókirándulás után agyonfagyottan, némi meleget remélve. Azt, hogy ezt az évnyitó kirándulást, csak azért vállaltam, hogy távol lehessek a családtól, aki mondhatni, az őrületbe kergetett, arra már alig emlékszem.

Gondozás nélkül, valószínűleg Amszterdam utcáit, és múzeumait sem jártam volna kitartóan.

Megszámolni sem tudom, mennyi időt üldögéltem a Rijks Múzeum kertjében, azon tűnődve, vajon miért van rám olyan rendkívüli hatással az a hely, amikor olyan egyszerű, és semmi, de semmi különleges nincs benne.  De valami biztos volt, mert azt szerettem a legjobban.

Ha most belegondolok, az épület önmagában lenyűgöző – kívül, belül. A benne felhalmozott értékekről már nem is beszélve. A hollandok nemzeti múzeuma.

Lehet, hogy ez benne az a különlegesség, amely újból és újból odavonzott? Nahát. Néha tényleg azt nem ismerjük fel, ami az orrunk előtt van.

#2 Kilencvenes évek

És gondozás nélkül keser-édes szituációkba sem keveredtem volna. Íme néhány közülük:

A 90+ életkorú hölgyek többször meg tudtak lepni. Az egyiküknek sokáig nem is tudtam a korát, mert a dokumentációban nem szerepelt. Csak amikor valami véletlen folytán kiderült, akkor döbbentem rá, hogy ő fiatal lányként élte át a II. világháborút. Megkérdeztem tőle, hogy hol volt abban az időben – Londonban, felelte. És udvarias angol módjára visszakérdezett: hát te hol voltál akkoriban? Hm. Nos, hát… én akkor még nem éltem.

A legkedvesebb kliensem az a hölgy volt a 92 évével, aki minden héten, akkurátus pontossággal, az iPad-jén intézte a Tesco megrendeléseket. Minden nap rejtvényeket fejtett, matematikai feladatokat oldott meg, kvízműsorokat nézett a televízióban, és esténként mondanom kellett 3 magyar szót, hogy megtanulja őket reggelre. Minden hónapban könyv-klub volt nála, természetesen teázással.

Bár már csak járókerettel tudott közlekedni, és minden lépés, minden mozdulat sok időt vett igénybe, ragaszkodott hozzá, hogy egyedül oldjon meg mindent maga körül, és csak azt a segítséget fogadta el, ami végképp elkerülhetetlen volt.

Egyszer valami gond volt a gáztűzhellyel, mire azt mondta: óh, ez nagyon furcsa, hiszen nem olyan rég cserélték. Amikor elmeséltem ezt a lányának, ő felkacagott: az a csere 15 éve volt! Hát igen, Anyunak mást jelent, hogy mi volt régen, meg nem rég…

És van még egy +90 éves történetem, de az nagyon régről, amikor villanyszámlás voltam. Ott mondta egy ügyfél: Tudja Drága, ennyi idő alatt az ember megunja, hogy folyton történik valami. És sokszor ugyanaz.

Ez a hölgy mesélte nekem, hogy életében kétszer látott gömbvillámot. Az egyiket, még a háború idején, amikor ült egy vaskályha közelében, az újszülött lányával a kezében. A villám átgurult mellettük a kályhán. És a másikat akkoriban, amikor találkoztunk, a háza hátsó kertjében.

Az első történethez nem tudok hozzászólni, ő így mondta, és én elhittem. Egész pontosan: ennek a hölgynek elhittem. A második esetében azonban pontosan tudom, hogy abban az időben hatalmas vihar volt Egerben, hosszas áramkimaradással, meg komoly villámkárokkal a Vécsey-völgy körül, ahol élt.

Mindig tudtam, hogy a szüleim nagyon fiatalon haltak meg. Ezekkel a hölgyekkel, és más hasonló korú időssel találkozva fogtam fel csak igazán, hogy mennyire. Mérhetetlen hiányt, veszteséget hagyva maguk után, különösen a fiam számára.

#3 Ősszel történt

Ha az ember idősgondozásban dolgozik, azt lehet gondolni, könnyen találkozik a halállal. De én egészen máskor, és máshol találkoztam vele igazán közelről.

Régen díjbeszedők jártak, neki fizettük a víz, gáz, villany díjunkat. Én villanyszámlákért feleltem. Szeptember kezdődött, borzasztó idő volt, igazi, pocsék, őszi eső, szél, szürkeség – de menni kellett a számlákkal. Jártam a területem, és nem voltam boldog, küzdöttem az elemekkel.

Lakott egy Bácsi a Bolyki utcában, akivel mindig az ablakban rendeztük el a dolgokat. Szaladt az adatokkal, és hozta a pénzt. Soha, egyetlen díjbeszedőt sem engedett be a házába, mindenkivel pont ugyanígy intézte, amit kellett. De ez teljesen rendben volt így. Volt egy hatalmas berni pásztorkutyája, egy fiatal, lelkes, játékos behemót, ő miatta maradt kint mindenki.

Ezen a napon behívott az öreg. Nem is értettem, csak mentem vele. Átküzdöttük magunkat a kutyán, meg a zuhogó esőn. Csak a házba belépve érzékeltem, valami nem stimmel, a Bácsi nem olyan mint szokott. Fáradtan ült le, és bizonytalannak is tűnt. Mondtam, hogy hagyjuk a számlát, nem fontos ez most, majd visszajövök máskor, inkább csak pihenjen. De ragaszkodott, hogy fizessen. Egy idő után nem vitatkoztam, rendeztük, amit kell. Amikor indultam, mondtam, ki ne jöjjön velem az esőbe, ki tudok menni egyedül. Tudom, hogy nem bánt a kutya, csak játszani akar, megbírkózom vele. De ő ki akart kisérni, hiába győzködtem.

Félúton lett rosszul, és rogyott térdre. Ömlött az eső, a kutya rajtunk ugrált, s én nem sokat tudtam segíteni neki, magas, megtermett ember volt. Segítségért kiabáltam, remélve, hogy a viharban meghall a szomszéd. Közben a Bácsi, próbált a falhoz mászni, hogy abba kapaszkodva majd feláll. De már nem volt ereje. Guggoltam mellette, tartottam, és csak annyit tehettem érte, hogy a kezemet, a feje, meg a durva lábazat közé tettem, hogy ne sértse fel a kő.

A szomszéd meghallott valahogy. Be kellett másznia a kerítésen. Aztán a másik szomszédból előkerült néhány munkásember, akik a házon dolgoztak. Ők vitték be az Öreget a házba.

Amikor elmentek, és vártuk a mentőt a szomszéddal, akkor figyeltem fel a csendre. Nem lélegzik, mondtam. De, hangzott a rémült válasz a fiatalembertől. Nem győzködtem, én láttam, hogy nem emelkedik, és süllyed a Bácsi mellkasa.

A mentősök már a küszöbről tudták, mi a helyzet. Faggattak hány éves a bácsi, és hogy mennyi idő telhetett el. Fogalmam sem volt, teljesen elvesztettem az időérzékemet. Nem kevés idő lehetett. Egyszer használták a defibrillátort, aztán rögzítették a halál idejét.

Megérkezett a család, hatalmas kétségbeesés, meg gyanú! Hogy kerültem be a házba, hiszen köztudott volt, soha, senkit nem engedett be. Aznap, valamiért, engem behívott Laci bácsi.

Indultak a mentősök, nekem is mennem kellett tovább. Rengeteg számla, meg pénz volt a táskámban.

Kiléptem a házból, és azt láttam, minden megváltozott.

Amikor bementem, süvített a vihar, és zuhogott. Mire kijöttem, eltűntek a felhők, hétágra sütött a nap. Ragyogó őszi idő kerekedett, míg egy élet véget ért.

#4 Hírlapot tessék

Empathként van, hogy átérzem mások érzéseit.

A félelemnek van egy foka, amelyet így mondanék: rettegés. Ezt láttam Apám szemében az agyvérzése után, amikor nem volt képes mozogni, beszélni, kifejezni mit akar, és mit nem, hogy tegyenek vele a kórházban. Vagy épp kikérni magának, ahogyan bántak vele. Fel is adta néhány nappal a találkozásunk után.

És ezt láttam egy bácsi tekintetében, aki az utcáról toppant be a hírlapüzletbe, ahol dolgoztam.

Annyira rémült volt. Megszédült, vagy a szíve hagyott ki, erre már nem emlékszem pontosan, csak arra, hogy halálra rémülten állt az ajtóban. Kétségbeesetten. Automatikusan kapcsolt be nálam valami. És talán akkor éreztem először életemben, hogy ahogyan reagálok rá, hogy se nem ijedek vele, se kétségbe nem vonom az ijedelmét, az hozza vissza őt. Hogy a nyugalmam hat rá, és segíti ki.

Pedig nyugodt, csak miatta voltam. Mert a baj akkora nagy volt, hogy én már nem félhettem.

Ült ott egy ideig a széken, amit kerítettem neki. Kapaszkodott a jelenlétembe. Aztán megnyugodva, erőt merítve tovább indult – bármerre is vitte az az út.

#5 Anyu

Ebből a hírlapüzletből mentem Anyuhoz is a kórházba – gyanútlanul.

Anyám, Édesanyánk nagy harcos volt. Egyszer összeesett az utcán, megállt a szíve. Szívhalál, ezt így nevezik. Kati mentette meg. Azonnal kezdte az újraélesztést, és nem hagyta abba, akkor sem, amikor a segítségül hívott orvos próbálta leállítani. Annyi idő elteltével értelmetlennek látszott már a folytatás. A mentősök sem tudtak mit kezdeni, a vérkeringés összeomlott. Egy éppen arra autózó körzeti orvos ugrott ki a kocsijából, és tudta beadni az életmentő injekciót.

Álltak körülötte az emberek megrendülten, ismerősök, és ismeretlenek. Én a lábánál térdeltem, csak ott nem voltam útban orvosnak, mentősnek. Fogtam a bokáját, nem marasztaltam, nem küldtem, csak azt gondoltam, legyen, ahogy lesz.

Aztán ültem a mentőben, a sofőr mellett, néztem az autókat, amint a villogó, szirénázó mentő elé hajtanak. Álltam a Kardiológia-Intenzív várójában, és ezt a félsort ismételtem: Minden Buddha és Bódiszattva. MINDEN Buddha és Bódiszattva.

A Bódiszattva fogadalom kezdete. De nem jutottam tovább az első mondat felénél. A hangsúly, a minden-en volt.

Bódiszattva, a buddhizmusban nevezik így azokat a lényeket, akik mások segítségére születnek. Nem feltétlenül buddhista gyakorlók, lehetnek, orvosok, tudósok, katonák, művészek, gyárigazgatók, a leghétköznapibb emberek. Akik az aktivitásukkal, a cselekedeteikkel, a tudásukkal, az erejükkel, a példájukkal, védelmeznek, támogatnak, gyógyítanak, inspirálnak – ami épp hasznos, és szükséges.

Aznap bizonyosan találkoztam néhánnyal.

Egy idő után kinyílt az ajtó, és azt mondták, most már minden rendben, bemehetek.

#

Anyám még évekig velünk maradt. Néha voltak drámai rosszullétek, és a Kardiológiai gyakori úticéllá vált. Nem mert, nem akart sehová menni, de a fia, és az unokája kedvéért nem ismert lehetetlent.

Amikor utoljára lett rosszul, sokáig kérdés volt a merre tovább. Aztán egy ponton túl már tudni lehetett, hogy nincs többé visszaút. De mi azt mondtuk a Bátyámmal: Anyunál sosem lehet tudni, olyan helyzetekből jött már vissza, felülírva minden elképzelést.

Így aztán aznap este gyanútlanul mentem hozzá, több heti kórházi bizonytalanság után.

Nem rég mehetett el, a teste még a szobában volt. Egyszerre volt nagyon szép, és olyan, mint egy levetett, elhasznált ruhadarab. Amit végleg letett, mert többé már nem volt szüksége rá.

Ugyanazon a helyen csalogatták vissza az életbe, és ugyanott engedték el. Nem sokan halnak meg olyan méltóságban, ahogy ő tehette – a Főorvos, és az egész osztály tudásának, emberségének köszönhetően.

#6 Alakítás

Azt régen tudom magamról, hogy valahogy a harmónia – vagy a diszharmónia kelti fel az érdeklődésemet. Valami csekélység, rebbenő mozdulat, átsuhanó arckifejezés, szokatlan testtartás. Egyetlen hang, hangulat, fény, árnyék – vagy épp egy hiányzó részlet – egyszerűen csak megragadja a figyelmemet.

Amikor ügyfélszolgálatos voltam, sokféle emberrel találkoztam nap, mint nap. Egész pontosan: akkor is sokféle emberrel találkoztam. Álltak az asztalom előtt egymás után, és én gyakran csodálkoztam a kontrasztokon. Például, hogy az elegáns öltözék mellé, milyen alpári viselkedés társul. Vagy, hogy egy gondterhelt arc hogyan derül fel, szépül meg csupán egy csekély kedvesség hatására. Üdülési Csekk ügyintézés folyt, nem életbevágó hivatali, aggasztó adó, vagy bonyolult banki ügyek.

Egy alkalommal megállt az ügyfél előttem, gondterhelten a pultra könyökölt, lehajtotta a fejét, és várt. Nagyon magas volt a pult, szóval alkalmas volt az effajta könyökölgetésre. Jó ideig állt ott csendben, szemmel láthatóan a világ terheivel a vállán. Majd egy mély, jól hallható sóhaj után, tragikus hangon, ezzel kezdte a mondandóját: Két hét éber kóma… – és itt ismét hosszas, sokatmondó csend következett.

Hm.

Valójában ott szúrta el az úr, hogy miközben drámai pózban várakozott, egyszer kikukucskált az ujjai közül, hogy figyelek-e, aztán tovább könyökölt még egy ideig. Persze, hogy figyeltem, azért ültem ott. Azonban amikor megláttam ezt a gesztust, kényelmesen hátradőltem a székemben, és én is várni kezdtem. A színházat.

Minden idők legnagyobb alakítását adta elő nekem a Buday Gyula, megszavaztam neki egy Latinovits Zoltán Díjat. Annak ellenére, hogy az előadás egy pontján legszívesebben kihajoltam volna a pultból, hogy jól megrázzam: azonnal hagyja abba! Nem. Nem a jelenet. Az önsajnálatot. Hogy ezzel a tökélyre fejlesztett előadással operál a világban.

Az ügyét sajnos nem volt módom orvosolni. Sem a lejárt Üdülési Csekkjeit, sem az imént felvázoltakat

#7 Géneken innen és túl

Ami azt illeti, én szerencsésebb vagyok a Buday Gyulánál. Nem csak azért, mert nem szenvedtem balesetet, és sérült meg a rövidtávú memóriám (legalábbis nem emlékszem ilyesmire), hanem azért is, mert amikor én vesztem el kellőképpen az önsajnálatban, akkor engem valaki jól megrázott.

Pontosabban, ennyit mondott csupán: akkor most eldöntötted, hogy soha többé nem leszel áldozat. Senkinek és semminek az áldozata.

Hm.

Jó ideig tartott teljesen megérteni, amit mondtak nekem. És még dolgozom vele, de már értem, mire hívták fel a figyelmemet.

És ahhoz, hogy megértsem, milyen mély lehet a gyökere annak, ha áldozatnak érezzük, vagy sajnáljuk magunkat, még a családi múltba is vissza kellett néznem.

Nagyanyám családját Trianon idején, egyik napról a másikra penderítették ki a házukból, vagyonukból, életükből, Erdélyből. A rangos hivatalt betöltő, erdőkért felelő családfő nem esküdött fel a román állam szolgálatára. Egyetlen vagonon hat családdal osztozva kellett elhagyniuk az országot. Öt gyerekkel. Azt hozhatták el, ami oda befért. Vajon, érezték-e valaha áldozatnak magukat?

Tény, mindegyik gyereket kitaníttatták, hallottam legendás történeteket a fiúk egyetemi bohóságairól, meg a lányok zárdaiskolás kalandjairól. De valahogy mind az öt élete tragédiákkal volt ötvözve. Nem kizárt, azokban az időkben sokak élete volt ilyen.

Az egyik fiú, postatiszt – öngyilkos lett. A másik, vasutas tiszt – vonatbalesetben, fiatalon elvesztette az egyik lábát. A harmadik fivér, ügyvéd – egy nála tizen – huszon évvel idősebb, zsidó hölgyet vett feleségül, és Gyurcsóról Györgyeire változtatta a nevét. Vajon miért?

A legkisebb húg, két pici gyermekét temette el egymás után, mire a harmadik megmaradt. És Nagyanyám férjhez ment egy ifjú, szerb ügyvédhez, aztán el is vált.

Nincs már kit kérdezni, mi, mikor, hogyan történt pontosan. Annyi biztos, dr. Béli Iván nyilas lett, és elítélték a háború után. Nagyanyám feketelistára került egykori férje miatt. Milyen lehetett elvált asszonyként gyereket nevelni a 40-es, 50-es években Gyöngyösön? Ő vajon gondolta-e valaha áldozatnak magát? És mi lehetett a viszonya a szégyennel, a kisebbrendűség érzettel, a hovatartozással?

Hogy Édesanyám mit érezhetett, arra sejtem a választ. Mert emlékszem, hogy hogyan reagált helyzetekre.

És ez csupán az anyai ág mögöttem.

Nem csak a géneket örököljük.

Vajon mi mindent kaptam még így? És mit adtam tovább – éppen úgy, ahogy rám szállt, akaratlanul.

Nagyon úgy tűnik, néha a felmenőkig kell visszatekinteni, hogy a nehézségeink, a döntéseink, a viselkedésünk gyökereit megértsük. Hogy igazán változhasson az életünk, és jobban érezzük magunkat a bőrünkben. Hogy letegyük a terheket, amelyhez közünk sincs, amelyeket a szüleink, nagyszüleink, dédszüleink hagytak ránk – szándéktalanul.

#8 Óvodás

Minap – egyszer csak, a semmiből – eszembe ötlött egy gyerekkori emlék. A Nagyanyám – mivel már sokadik napja nem akartam menni – vasmarokkal szorítva a kezem, vonszolt első nap az óvodáig. A vonszolás itt nem költői túlzás. Megmakacsolva, kifeszülve, bömbölve próbáltam ellenállni, de nem engedett. Csak húzott, ráncigált maga után. Mondhatjuk, hogy magamon kívül érkeztem meg.

Aztán az ebédnél, valahogy már megnyugodva, a Kácsor Attila mellé ültettek. Mi ketten néhány nap különbséggel születtünk, egy épületben laktunk, sokat játszottunk együtt teljes egyetértésben. Elválaszthatatlan tejtestvérek voltunk. Ő akkor már egy egész napja óvodás volt. És az Anyukája volt az egyik Dadus abban az oviban.

Irénke néni, miközben osztotta az ebédet nekünk, megsimogatott, megszeretgetett, kedveskedett kicsit. Amúgy is, mi mást tesznek a Dadusok?!

Amikor tovább lépett, az én szívbéli barátom, hihetetlen dühvel, ököllel arcul csapott.

Akkoriban még nem sokat tudtam arról, hogy az emberek úgy viselkednek, ahogy érzik magukat. És azt sem sejtettem, hogy majd az életem során sokan osztják meg velem az érzéseiket.

Ez az eset ennek az adottságomnak egy korai, csiszolatlan formája lehetett.

#9

Amikor felrémlett ez az emlék, nevettem, és azt mondtam magamnak: Éva, akkor kaptad az első tanítást arról, hogy ha szeretsz – bántanak.

Egészen biztos vagyok benne, hogy akkor ütöttek meg először életemben. Az a gyerek, aki a családomon kívül a legközelebb állt hozzám.

Ma sem értem miért, mitől, hogyan jutott eszembe ez a történet, nem kutakodtam az emlékeim között. És azt sem feltétlenül értem, hogy miért ez volt az első reakcióm.

Talán, mert néhányszor az életemben, azoktól az emberektől szenvedtem el a legnagyobb „pofonokat”, akik felé épp olyan nyitott volt a szívem, és gyanútlan a hozzáállásom, mint annak a védtelen kislánynak a barátja felé ott az oviban.

Arra már nem emlékszem, hogy alakult a tejtestvérség az öklös után. Minden bizonnyal, némi bőgés után csak játszottunk tovább. Azonban a felnőttként elszenvedett csalódások némelyikét, valójában sosem hevertem ki.

#10 Séta közben

Még Angliában szoktam rá, hogy a kutyákat figyeljem.

Meggyőződésem, hogy az angol kutyák pontosan tudják a helyüket, és a dolgukat az univerzumban. És ennek biztos tudatában viselkednek. Úgy értem, mindig viselkednek. Nincs utcai acsargás, vagy odaugatás egymásnak. Illetlen érdeklődés más szatyra iránt. Egyáltalán, bármi reakció a gazdán kívüli jelenségekre – elképzelhetetlen. Viszont a pedigrés ábrázatuk, az sokat elárul róluk!

Az elismerésemet azok a kutyasétáltatók vívták ki, akik gondosan rendezett pórázokon, fél tucat – vagy még több – kutyát futtattak. Mérnöki pontosságú volt a csapatösszeállítás, ki ment elől, hátul, oldalt, vagy középen, attól függően, ki mekkorát lépett, vagy mennyi helyre volt szüksége. Egy díjnyertes katonazenekar sem tud olyan masírozást előadni, mint ezek kutyaalakulatok.

Mondanom sem kell, a tökéletes beállítás sem segített azon a helyzeten, hogy a mopsznak nagyon kellett igyekeznie, hogy tartsa az iramot a szetterrel. És az agárnak folyamatosan ügyelnie kellett elegáns lépteire, hogy orra ne bukjon, a kevésbé elegánsan dübörgő bulldogban.

A kutyák figyelését – és a remek szórakozást – aztán itthon is folytattam.

Hazai pályán egy vadászkutya-féle, meg egy bokszer, megosztva nyerte el a szívemet.

Egy hosszú, hideg, sötét tél után, az első olyan nap volt, amikor napsütés ragyogta be Budapestet, és lehetett végre kigombolt kabáttal csellengeni. Egy kiadós gyaloglás után letelepedtem a Várkert Bazár előtt, és élveztem a meleget. Figyeltem a jövő-menő embereket, meg az örömöt, amit a fény csalogatott elő mindenkiből – és eszegettem egy pogácsát. Csak ültem ott, elmerülve a pillanat szépségében. A kezem a térdemen pihent, benne a leveles pogácsa egy karikájával.

Ekkor bukkant fel az eb.

A kopókra jellemző hosszú lépésekkel futott, billegett a füle. Meglátott, és egyenesen odaügetett hozzám. Ahogy ültem ott, a kezem éppen az orra magasságába esett. Megállt, rám nézett, majd belebökte az orrát a pogácsámba. Aztán – mint aki azt mondja: bocs, hozzáértem, kutyás lett, te már úgysem kéred, tehát az enyém – egy határozott mozdulattal kiharapta a kezemből a pogácsát, és azzal a lendülettel, amivel érkezett, loholt is tovább.

A gazdája jó néhány méterrel mögötte jött, épp nagyon beszélgetett, de a szeme a kutyáján volt, és látta, hogy mi történt. Látta, csak nem hitte el, hogy mit művelt a kutyája.

Amikor mellém ért, még mindig hitetlenkedő arccal kért bocsánatot, majd néhány lépés után még visszafordult, és udvariasan megköszönte.

Én ugyanolyan mozdulatlanul ültem ott az egész jelenet során, mint előtte, csak a fejemet fordítottam utánuk, és nagyon jól szórakoztam. Az a kutya megkoronázta a napot.

Csakúgy, mint egy másik alkalommal a bokszer.

Akkor épp a Várkert Bazár mögött ültem le a kőfalra, véletlenül úgy, hogy nem láthatott, aki jobbról érkezett.

Néhány járókelő után, akik észre sem vettek, egy kutya következett. És nagyon váratlanul érte, hogy ott talált.

Megtorpant, és bámult rám. Egyre kíváncsibban nézett, majd maga mögé sandított. Aztán ezt még jó néhányszor megismételte. Állt ott lecövekelt lábakkal, hatalmas barna szemekkel, gyűrött ábrázattal – és bajban volt. Mert szíve szerint oda jött volna hozzám, na de egy idegen voltam, és ezt tiltotta a jó neveltetése. Így csak várt. És én is vártam, mert nekem is tiltotta a jó neveltetésem, hogy más kutyáját magamhoz intsem.

Néztük ott egymást, míg végül elbuktuk a megismerkedést.

Mert először egy francia bulldog bukkant fel, megállás nélkül törtetve előre, majd a gazdájuk következett. Ő hosszú lépésekkel haladt el mellettünk, érzékelte, hogy én is ott vagyok. Egyetlen pillantással végigmért engem, azután a kutyáját – mindent értett –, és elhangzott a bűvös szó: gyere!

A hívást nem követte azonnali engedelmeskedés. Még állt ott egy darabig reménykedve a bokszer. De az utasítást én is értettem, és már végképp nem hívhattam oda. Szóval, bámultuk egymást még kicsit, aztán gond nélkül ott hagyott.

De a találkozás öröme, meg a mókás képe velem maradt.

#11 Határátkelés

Ha az ember munka, vagy bármi miatt sokat utazik, a repülőterek is sokféle tapasztalatot, benyomást adnak. Érdekes találkozásokra adnak alkalmat.

December 30-a volt, épp hazaindulóban voltam, amikor a COVID miatt egy időre leállították a repülőgép forgalmat – többek között – Budapest és London között. Törölték a járatomat, és én eldönthettem, hogy 2 hétig Angliában maradok saját költségemen a következő műszakomig, vagy valahogy hazajutok, kockáztatva, hogy nem tudok majd visszamenni dolgozni.

A környező országok még működő járatai, és az elérhető Arbnb opciók között mérlegelve, végül vettem egy jegyet másnapra, Kassára. Gondoltam onnan valahogy csak hazajutok. A gép ugyan már korán reggel landolt, az egyetlen vonat meg csak késő délután indult volna Budapestre – de még mindig ez látszott a legjobb megoldásnak a helyzetemre.

Hajnalban a reptéren kiderült, a szlovákok hivatalos regisztrációhoz kötik a beutazást az országba, a légitársaság meg ennek az igazolását kéri a feljutáshoz a gépre. Tehát ott álltam éphogy ébren, és próbáltam megbirkózni az applikációval, amely szlovák lakcímet, meg ilyesmiket kérdezett tőlem, mondanom sem kell: szlovákul. Ekkor lépett hozzám egy fiatal hölgy, és kért segítséget – ő is a regisztrációval bajlódott.

Valahogy vettük az akadályt, és már a beszállásra várva kezdtünk beszélgetni, ki, miért, hová utazik. Én ugye haza munkából, boldogan, hogy egyáltalán találtam ezt a gépet – Ő, hát ő… váratlanul. Nem volt tervben ez az út. Aztán, hogy Kassáról hogyan tovább? Én ugye talán a vonattal. – Ő, hát ő neki leszervezték a továbbutazást. A reptérről a határig egy taxi viszi majd. A taxi nem mehet át a határon, de ő gyalog átmehet, és magyar oldalon érte jön majd a család, hogy eljusson Nyíregyházára.

Nem emlékszem már pontosan, a beszélgetés melyik szakaszában mondta el végül, hogy azért utazik most haza, mert előző nap reggelre váratlanul meghalt az Anyukája. Este még beszéltek, de olyan rossz volt a vonal, meg annyi minden teendő volt körülötte, hogy azt javasolta: Anyu tegyük le, majd holnap folytatjuk. Aztán másnap már nem volt kivel folytatni a beszélgetést.

Mit mondunk ilyenkor?

Mielőtt leültünk a gép két végén, még megígérte, megkérdezi a taxit, meg a családját, elvinnének-e engem is.

Elhoztak.

A taxi elvitt minket egy pici határátkelőhelyre, húztuk a gurulós bőröndöt a rissz-rossz betonon, és azon tanakodtunk, mit mondjunk a határőrnek, hogy kerültünk mi oda. Mivel győzzük meg, hogy engedjen be igazolás nélkül az országba.

Még csak épület sem volt, egy autóban ült a határőr, vagy talán rendőr. Nem nagyon csodálkozott rajtunk. És szerencsére nem is kérdezett sokat, csak hogy hová tartunk, meg leginkább azt, hogyan jutunk onnan tovább.

Mondtuk Magyarországra tartunk. Mire ő felemelte a karját, és szélesen körbemutatott: ez itt mind Magyarország!

És beengedett minket az országba.

Pár perc múlva jött a családi autó. A fiatalember első kérdése az volt, hová vihet. Mondtam, én itt vendég vagyok, oda megyek, ahová visz. Tegyen ki bárhol, ahol van busz, vagy vonat, onnan már elboldogulok. De azzal együtt, hogy számukra kerülő volt, elvitt a miskolci pályaudvarig.

Ahogy közeledtünk Miskolchoz a szilveszteri napsütésben, én egyre jobban megkönnyebbültem attól a stressztől, amit részben az előző két hét munka, részben a hazajutás körüli bizonytalanság okozott – míg a két fiatal ember, akik a családi dráma közepén is azonnal segítséget nyújtottak nekem, egyre szomorúbbá vált.

Csak ültem ott mögöttük, betolakodónak éreztem magam a halk beszélgetésükbe, és azon tűnődtem, hogy van az, hogy az ő veszteségük az én gyors és kényelmes hazajutásomat adja.