Amikor kicsi voltam, sokat jelentettek nekem a könyvek.
(Furcsa egy gyerek lehettem: magának való, csendes, befelé forduló. Kis bagoly, nagy szemüveggel.)
Így aztán egy ponton azt mondtam magamnak: ha nagy leszek, én is író leszek.
(Később meg azt, hogy építész.)
Nos, nem lettem egyik sem, de az írás sokat jelent nekem.
(Ahogy az építészet is.)
Most is magamnak való vagyok, nem értek a társasági élethez, még kevésbé a társasági beszélgetésekhez.
De ez nem jelenti azt, hogy nem szeretem a társaságot. Sem azt, hogy nincs mondandóm.
(Lehet, írnivalóm van.)
Emlékszem, nem sokkal azután, hogy kijelentettem, író leszek, erősen elbizonytalanodtam magamban. Jó-jó, író. De mégis, miről fogok írni?
Ma úgy tűnik, a tapasztalataimról írhatok.
Azt régen tudom magamról, hogy valahogy a harmónia – vagy épp a diszharmónia – kelti fel az érdeklődésemet. Valami csekélység, rebbenő mozdulat, átsuhanó arckifejezés, szokatlan testtartás. Egyetlen hang, hangulat, fény, árnyék – vagy épp egy hiányzó részlet – egyszerűen csak megragadja a figyelmemet.
Sokáig szégyelltem az ide-oda kanyargó életutamat, és sok időbe telt, hogy mindent értékes tapasztalatnak lássak, ami előre vitt.
Úgy tűnik, önmagunk és a világ megismerése egy véget nem érő felfedezés.
Sokféle munkám volt az életem során, és nem mondhatom, hogy mindig tudatosság rejtőzött a választások mögött. Volt, hogy a véletlen, volt, hogy a muszáj vitt bele helyzetekbe, és persze volt, hogy én magam döntöttem.
Akárhogy is volt: valahogy mindig emberekkel, emberekért dolgoztam. És bármi is volt a feladat – ügyfélszolgálat, üzletvezetés, szervezés, gondozás vagy terápiás munka – valójában mindig az emberek érdekeltek – és érdekelnek – a legjobban.
Nemrég egy barátom – figyelve engem, hallgatva a morfondírozásom, válaszolgatva a kérdéseimre – egyszer csak azt mondta:
„Te egy emberi állapotokkal dolgozó figyelő vagy.”
Végre! Valaki nevén nevezte a foglalkozásomat.