Emlékeim szerint egyik iskolában sem volt tananyag arról, mi a teendő, ha másképp tapasztaljuk a világot, mint a legtöbben.
Egyáltalán, honnan tudhattam volna, hogy ez más? Már elnézést, nekem ez a természetes.
Hogy ha belépek valahová, áthat a hely milyensége. Ha rápillantok valakire, tudom, hogy érzi magát. Ha mozdul, tudom, mi után nyúl, és gyakran tudom a választ a kérdések kimondása előtt.
A családomban sem esett szó róla, hogyan kell óvni vagy használni ezt a veleszületett adottságot – pedig meggyőződésem, nem én vagyok az első, és nem is az utolsó ilyen csodabogár ebben a famíliában.
És azt sem mondta senki, hogy a helyzet fokozódik. Mármint, hogy az idő előrehaladtával az érzékelés tovább finomodik majd.
Az évek során számtalanszor találtam magam váratlan, mókás, szomorú, drámai, felemelő helyzetekben. Sok ember megérintett így vagy úgy. Néhány esetben pedig romokban hevertem – kétségbeesve keresve az okot, mi a baj velem.
Sok buktató kellett hozzá, hogy felismerjem, hogy ezek az adottságok – amelyek időről időre súlyos teherré váltak – a legnagyobb erősségeim.
Hosszú utat jártam be, mire visszaérkeztem oda, ahonnan valaha indultam. Hogy csendben figyeljek. Hogy engedjem, hogy megérintsenek a hétköznapok, az emberek szépsége, s én ismét merjek megérinteni másokat.
