Párizs és A’dam

Kalandos pályafutásom során, talán a legnagyobb kihívást a külföldi gondozói munkák jelentették.

A kihívások nagyságával egyenértékű volt az elnyert tapasztalatok és tanulságok értéke. De van, hogy az ember ezt csak jóval később érti meg.

Igaz ugyan, hogy többnyire végletesen kimerülve, nem egyszer kiégve kerültem elő a kliensek után – mégis, nagyon sokat kaptam is ezekben a helyzetekben.

Talán sosem látom az Eiffel-tornyot a Szajnáról – január 1-jén, egy városnéző hajó tatján vacogva. Vagy nem bámulom elbűvölten a Notre-Dame hihetetlen részletességű díszítéseit egy kávézóból – a hajókirándulás után agyonfagyottan, némi meleget remélve.

Hogy ezt az évnyitó kirándulást csak azért vállaltam, hogy távol lehessek a családtól, amely, mondhatni, az őrületbe kergetett, arra már alig emlékszem.

Gondozás nélkül valószínűleg Amszterdam utcáit és múzeumait sem jártam volna ilyen kitartóan.

Megszámolni sem tudom, mennyi időt üldögéltem a Rijksmuseum kertjében, azon tűnődve, vajon miért van rám olyan rendkívüli hatással az a hely, amikor olyan egyszerű, és semmi, de semmi különleges nincs benne.

De valami biztos volt, mert azt szerettem a legjobban.

Ha most belegondolok, az épület önmagában is lenyűgöző – kívül, belül. A benne felhalmozott értékekről már nem is beszélve. A hollandok nemzeti múzeuma.

Lehet, hogy ez benne az a különlegesség, amely újból és újból odavonzott?

Nahát. Néha tényleg azt nem ismerjük fel, ami az orrunk előtt van.