És gondozás nélkül keserédes szituációkba sem keveredtem volna. Íme néhány közülük:
A 90+ életkorú hölgyek többször is meg tudtak lepni.
Az egyiküknek sokáig nem is tudtam a korát, mert a dokumentációban nem szerepelt. Csak amikor valami véletlen folytán kiderült, akkor döbbentem rá, hogy ő fiatal lányként élte át a II. világháborút.
Megkérdeztem tőle, hogy hol volt abban az időben.
– Londonban – felelte, és udvarias angol módjára visszakérdezett:
– Hát te hol voltál akkoriban?
Hm. Nos, hát… én akkor még nem éltem.
A legkedvesebb kliensem az a 92 éves hölgy volt, aki minden héten, akkurátus pontossággal, az iPadjén intézte a Tesco-megrendeléseket.
Minden nap rejtvényeket fejtett, matematikai feladatokat oldott meg, kvízműsorokat nézett a televízióban, és esténként mondanom kellett három magyar szót, hogy reggelre megtanulja őket.
Minden hónapban könyvklub volt nála, természetesen teázással.
Bár már csak járókerettel tudott közlekedni, és minden lépés, minden mozdulat sok időt vett igénybe, ragaszkodott hozzá, hogy egyedül oldjon meg mindent maga körül, és csak azt a segítséget fogadta el, ami végképp elkerülhetetlen volt.
Egyszer valami gond volt a gáztűzhellyel, mire azt mondta:
– Óh, ez nagyon furcsa, hiszen nem olyan rég cserélték.
Amikor elmeséltem ezt a lányának, ő felkacagott:
– Az a csere 15 éve volt!
Hát igen. Anyunak mást jelent, hogy mi volt régen, meg nemrég…
